Csináljatok
hóembert,
én csinálok hókutyát,
hószőrű komondort,
amilyen még sosem volt.
Így gondolom,
úgy gondolom,
kész is már a komondorom,
szájába jégcsap,
csont helyet azt kap!
Csoóri Sándor
Farsangi kutyabál
De érdekes volna,
ha kutya bál volna,
s farsang napján
minden kutya
bálba kutyagolna,
nagy kutya is,
kit csíp még a bolha.
Komondor kényelmes,
Lassú táncot ropna,
Puli Pali csárdást,
ahogy meg van írva;
sötét szőre, bozontja
a szemébe lógna.
Csau csacsacsázna,
a foxi bokázna,
a többi vén kutya meg
leülne a hóba.
Egyszer volt egy gazdaember s annak egy nagy kamasz fia. Kimegy ez a gazdaember a mezőre, ment vele a fia is, mentek a cselédjei, a napszámosok, gyűjtötték erősen a szénát, hogy csak úgy csurgott róluk a verejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban. Látja ezt a gazda fia, megirigyeli a kutya dolgát, s felsóhajt keservesen:
- Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni!
- Szeretnél-e, fiam? - mondja az ember. - No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom.
Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi emberek dolgoztak, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét.
No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédjeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest, de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, mint a kutyának.
Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes. Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig.
Eléjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg felkelt a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit.
- Várj csak a sorodra, fiam - mondotta a gazda -, majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya. - S megint csak kenyérhéjat dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a fiú szeme, s azt mondta az apjának:
- Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga!
- Látod, fiam, látod - mondotta a gazda -, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya!
Bezzeg ezután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.
(magyar népmese)
A kiskutyám, Dani,
nem szeret mosdani!
A kiscicám Mónika,
de nem szól róla a krónika,
szeret-e mosdani,
vagy olyan, mint Dani?
Hát légy szíves, Dani,
tüstént megmondani!
Harap utca három alatt
megnyílott a kutya-tár,
síppal-dobbal megnyitotta
Kutyafü1ü Aladár
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!
Húsz forintért tarka kutya,
tízért fehér kutya jár,
törzsvevőknek öt forintért
kapható a kutya már.
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!
Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is, piros volt az orra,
lapulevél-nagy füle
lelógott a porba.
Csuda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,.
s csillagfejű csikókat ,
terelt udvaromba.
Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kutya. Volt neki egy gazdája is, de ez a gazda nem csináltatott házat a kutyának. Amikor elérkezett a tél, a kutya nagyon fázott odakint. Összehúzta magát, összekucorodott jó kicsire, hogy ne fázzon olyan nagyon. Csak úgy reszketett, kocogott minden foga.
Azt gondolta magában:
- Ha én egyszer megérem a nyarat, akkor gyorsan csinálok magamnak egy kis házikót! Nem kell nekem nagy ház, hiszen olyan kicsi vagyok.
A tél után eljött a nyár. Mikor meleg lett az idő, a kutya kifeküdt a jó melegre. Jól kinyújtózkodott, s így háromszor akkora kutya lett belőle, mint télen. Végignézett magán, s így szólt:
- Ekkora nagy házat ki tud csinálni? El sem kezdem, úgysem tudom befejezni!
Építés helyett vidám játszadozással töltötte a nyarat. De hamarosan megint eljött a tél. A nagy hidegben a kutya megint összekucorodott, összehúzta magát, és kezdte mondogatni magában:
- De kár, hogy nem építettem házat magamnak! Milyen kicsi házban elférnék most! Ha eljön a nyár, nem várok tovább! Megépítem a házamat.
De hiába fogadkozott. Nyáron, amikor újra meleg lett, elfelejtette a hideg telet. Eszébe sem jutott, hogy házat építsen magának.
S amikor újra tél lett, a kutya csak fázott, csak fázott, de hiába. Azóta se csinált magának házat egyetlenegy kutya sem.
(magyar népmese)
Zelk Zoltán
Kivert kutyák siratója
Kutyus, kutyácska, árva kiskutya,
be kegyetlen gazdád az éjszaka!
Bújnál lábához: dermedt kőküszöb
bérházak kőküszöbjei között,
vinnyognád néki: Csontig fáj a tél. ..
ostor felel, vad ostora, a szél.
Nyalnád kezét te, volna csak keze,
néznél szemébe, volna csak szeme!
S volna szava, lesnéd, megértenéd,
nem mint a szolga, nem mint a cseléd,
de úgy, mint a lihegő szeretet,
ki hogy szeressen, azért született.
Látom bordáid, éhednek jegyét
és szőrödön a tél jeges lehét,
kenyérhéj, csont csitítná éhedet,
kályha tüze is remegésedet,
ám jobban vágysz te oly szót s oly kezet,
mely elcsitítsa nagyobb éhedet.
éhed a szóval szóló száj után...
Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám,
milyen szörnyű volt az az éjszaka,
milyen megverten mentem én haza!
Hiszen ha sajnáltalak volna csak,
de fölfogtam, tudtam fájdalmadat…
A kivert kutyák kínját tudtam én,
melyet nem enyhít írként a remény,
hogy holnap tán majd másképpen leszen,
nem vet számot a hűvös értelem.
Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg,
miért nem lel gazdát a szeretet.
S kutyákkal népes lett az éjszaka.,,
ezer kivert társad kísért haza!
Kiket, mint téged, nem felejthetek :
zöld rémülettel lobbanó szemek,
ezernyi kín, ezernyi vinnyogás kis,
kóbor lélek, nékem megbocsáss!
Egyszer volt egy ember, s annak egy olyan öreg kutyája, hogy a csontot már nem tudta megrágni.
Azt mondja az ember a feleségének:
- Feleség meglövöm a kutyát, mert a csontot már nem tudja megrágni, én pedig hússal nem tartom.
Mondotta az asszony:
- Ne lője meg, lelkem uram! Ha a csontot nem is tudja megrágni, de jól tud ugatni, s a tolvajokat elriasztja a háztól.
De így, de úgy, ő bizony meglövi, erősítette az ember.
A kutya meghallotta, hogy mit akar a gazdája. Elszomorodott erősen, s bánatában kiment az erdőbe. Amint megy, mendegél, találkozik·egy farkassal.
Kérdi a farkas:
- Hát neked mi bajod? Miért vagy olyan szomorú?
- Hogyne volnék szomorú, mikor a ga~dám meg akar lőni.
- Ne búsulj - mondja a farkas -, segítek én rajtad. Kibékítem a gazdádat veled, meghagyja az életedet, hanem adj egy bárányt nekem. A kutya megígéri a bárányt, s a farkas azt mondja:
- Maradj csak itt velem az erdőben. Majd ha a gazdád idejön dolgozni a feleségével s kicsi gyermekével, én ellopom a gyermeket, neked általadom, s vidd vissza. Meglásd, ismét megszeret a gazdád, s nem lő meg.
Hát csakugyan úgy lett. Egy nap múlva, kettő múlva jön az ember a feleségével, hozták a kicsi gyermeküket is, leteszik egy bokor alá, s azzal munkába fognak. A farkasnak sem kellett egyéb: oda orozkodott, felkapta a gyermeket, elszaladott vele az erdő szélére, ahol a kutya várt rá.
Észreveszi az ember meg a felesége, hogy a bokor alól eltűnt a gyermek, lett is nagy sírás, jajgatás! Szaladtak erre-arra, mindenfelé. Ők sem tudták, merrefelé. Kiabálták a gyermek nevét, s hát egyszerre csak jő a kutya, hozza a gyermeket. De bezzeg lett a kutyának aztán becsülete! Hússal, kolbásszal tartották, paplanos ágyban hálatták.
Telt-múlt az idő, egy éjjel eljő a farkas a bárányért. Hanem a kutya meggondolta a dolgot, nem volt rá lelke, hogy a gazdáját megkárosítsa, s olyan erősen kezdett ugatni, hogy a farkas esze nélkül szaladt vissza az erdőbe.
De visszakiáltott a kutyának:
- Hadd el, kutya! Gyere csak ki az erdőbe, majd megtanítlak becsületre!
A kutyának egyszer csakugyan dolga akadt az erdőben, de nem mert egyedül elmenni, hanem nagy barátságot kötött előbb egy sánta macskával, úgy indultak ketten az erdőbe.
A farkas éppen ott sétált egy vaddisznóval, amerre a kutya tartott. Már messziről látták a kutyát, de nem tudták elgondolni, hogy mi lehet mellette. A macska farkát kardnak nézték, azt hitték, hogy a kutya kardot kötött az oldalára.
Hej, uram, teremtőm, megijed a farkas meg a vadkan is, s nagy hirtelen a farkas felmászik egy fára, a vadkan pedig behúzódik egy gödörbe, hogy csak az orra látszik ki.
Amint a kutya és a macska odaért, s meglátták a vaddisznó orrát, a macska azt hitte, hogy valami egér van ott, s belevágott a vaddisznó orrába.
- Jaj! Jaj! Ne bántsatok! - jajgatott a vaddisznó. - Ott·a fán a bűnös, én nem vétettem senkinek.
A macska erre eleresztette a vaddisznó orrát, a vaddisznó meg elszaladt nagy ijedten, mintha a szemét vették volna. Akkor a kutya meg a macska nagy mérgesen felnézett a fára. A farkas csak akkor látta, kikkel van dolga.
Erősen elszégyenlette magát, leszállott a fáról, s kibékült a kutyával.
Így volt, vége volt, mese·volt.
(magyar népmese)
Lóg a puli nyelve,
nyalint a folyóba.
Keveri a habot. Talán
horgászna alóla?
Kunkori nyelvecske,
piros csali-forma.
Bekapná az öreg harcsa,
tudom, ugrándozna.
Mégis a legszebb állat.
Magasba trónol fönn a vánkoson,
csodálva nézem sokszor órahosszat
és fürge szívverését számolom.
Ha álmodik csontokról és ebédről,
gondolkozom, milyen a kutya-álom?
Milyen lehet az élete, az álma
ezen a vad és végtelen világon?
Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja,
s virgonc szemem kerüli futva-félve.
Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.
És firtatom: nem szeret Úgy-e senki,
s buksi fejét búsan térdemre ejti.
És szólítom: menjünk a kertbe ki,
s lengő fülét lassan leengedi.
Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
és mélabúsan önmagába mélyed.
Vagy kérdezem: fáj, úgy-e fáj az élet?
s reám borul, akár egy drága testvér.
És nógatom : szólj a kutya világról,
hol testvérkéd, apuskád messze él,
és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
Száját feszítem és mégsem beszél.
Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
Úgye-úgye, hogy nem jő róla hír?
Nem tud beszélni, a kedveske néma.
És sír és sír… Szegény kis kutya sír.
Úgy élünk együtt, két kis idegen,
valahol messze, mese-szigeten.
Csanádi Imre
Kis kutya, nagy kutya
Kicsi kutya,
vekk vekk vekk,
csihöl-csahol,
bereked.
Öreg kutya,
vakk vakk vakk,
ha nem muszáj, nem ugat.
Jön,
jön,
Sampusz,
a fekete krampusz.
Máskülönben kutya-forma,
egész nap csak kutyagolna,
ugatna a busznál,
ez a kutya uszkár.
A pórázát huzigálja,
gyönyörű a frizurája.
Szer-
vusz,
Sampusz,
te fekete krampusz.
Miért haragszik a disznó a kutyára,
a kutya a macskára, a macska az egérre?
A disznó egyszer kapott valami kutyabőrös írást, szabadságlevelet. Őrizte, mint a szeme fényét, éjjel-nappal magával hordta; egyszer azonban el kellett neki menni messzi útra, nem vihette el a szabadságlevelet. Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is arra határozta, hogy odaadja legjobb komájának, a kutyának, majd megőrzi az, míg ő oda jár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az írással mit volt mit tenni? Nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni beszélgetni a szomszédba.
Gondolkozott rajta, hova tegye az írást. Már nem volt senki, akire bízhatta volna; kapta magát, felvitte a padlásra, eldugta a gerincgerenda mellé, azzal " mint akinek rendben van a szénája, átment a szomszédba.
Estefelé hazament, kereste az írást, de biz azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se aztán a kutya a disznónak.
Ettől az időtől sohase tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a macskára, se a macska az egérre.
(magyar népmese)
Süvölt a zivatar
a felhős ég alatt;
a tél iker fia,
eső és hó szakad.
Mi gondunk rá? mienk
a konyha szöglete,
kegyelmes jó urunk
helyheztetett ide.
S gondunk ételre sincs,
ha gazdánk jóllakék,
marad még asztalán,
s miénk a maradék.
Bodri kutya sétál,
füle-farka szétáll.
Itatója kicsi tál,
etetője mély tál.
Kőkerítés szélinél
tarka macska üldögél,
észreveszi a kutyát,
megmássza a szilvafát.
Volt idő, gyerekek, mikor a kutya és a macska közt nagy volt a barátság. De ez csakugyan régen volt, még a világ teremtésekor, amikor a macska még ette a szilvát, a kutya is a gombát. De később a macska erősen beleunt a szilvába. Megy a kutyához, s azt mondja:
- Komám, én erősen meguntam a szilvát, bizonyosan te is meguntad a gombát, cseréljünk.
- Én nem bánom - mondotta a kutya -, mert szó, ami szó, én is meguntam a gombát. Jól van, cseréljünk. Hanem azt előre megmondom, úgy egyél ezentúl szilvát, hogy ha rajtakaplak, megöllek. Hát a macska csakugyan nem is evett azóta szilvát, nem eszik ma sem. Azonképpen a kutya sem eszik gombát. E miatt nem is vesztek volna össze soha, hanem egyszer a kutya eladta a házát, arról írást kapott, s nem tudta, hová tegye. Szaladott ehhez az állathoz is, ahhoz az állathoz is; kérte ezt is, kérte azt is, hogy tegyék el az írását, nehogy elvesszen. De az összes állat között sem akadt egy, amelyik az írást elfogadta volna.
Akkor a kutya elmegy a macskához.
- Macska komám, vedd át ezt az írást, s őrizd meg, míg nekem is lesz házam.
- Jó szívvel - mondotta a macska -, hogyne őrizném! - Elvette az írást, s aztán felszúrta a mestergerendába.
Telik-múlik az idő, a kutyának szüksége lett az írásra, szalad a macskához.
- Ide az írást, macska koma, van már nekem is házam!
Fölszalad a macska a mestergerendára, kiveszi az írást onnét, leszalad, odaadja a kutyának.
Nézi a kutya kívül-belül, mindenfelől, s hát, uram teremtőm, egy szó nem sok, annyit sem tudott leolvasni róla, pedig végigjárta az iskolákat, volt még külső országban is. De hiába, az egér összerágta a papirost.
Megmérgelődik a kutya, jól pofon nyalja erről is, arról is a macskát, s megfenyegeti:
- No, megállj, macska, nem vigyáztál az írásomra, amíg élek, mindig üldözlek, nem hagyok neked békét!
De szalad a macska is az egérhez, nyakon csípi, pofon nyalja erről is, arról is, s megfenyegeti:
- No, megállj, egér, összerágtad az írást, de többet nem is lesz nyugodalmad tőlem. Ahol látlak, ott foglak el s megeszlek, és mindjárt meg is ette az egeret.
Azóta üldözi a kutya a macskát, a macska meg az egeret.